2013. december 26., csütörtök

Angels Don't Kill: 7. fejezet





Hat nappal azután, hogy Esteri elment Roope-al, Henkkával, és Jaskával, Alexyi még mindig másnapos volt. Az elműlt öt napban mindig csak ivott. Reggel elment Roope-hoz, akinél Esteri volt, ott tartózkodott pár órát, majd hazament, és ivott. Ivott, mert Kristen még mindig nem jelentkezett és aggódott érte; mert kívánta az alkoholt; és, mert nem tudott vigyázni Esterire, pedig ez lenne a legfontosabb feladata.
Bár még csak pár perce ébredt fel, máris a hűtő felé vette az irányt, hogy magához vegyen egy doboz sört. Gyorsan megitta az italt, majd leült a hűtő mellett álló fotelbe. Az utóbbi napok nagy részét itt töltötte. Innen legalább nem kellett felállnia, ha valamit ki akart venni a hűtőből, csak nyújtózkodnia kellett.

Mikor letette a már kiürült dobozt, hátradőlt, és hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Néhány napja, ha nem ivott, akkor akár napi tizenöt órát is gitározott, így igencsak fáradt volt. Amint lecsukódott a szeme, álomba merült.


A nő odament a fáradt férfihoz.

- Szia. Jók voltatok - ismerte el kissé szégyenlősen. Festett, vörös haját idegesen babrálta, világos arca kipirult. Fekete pólót és kék farmert viselt. A fülében lévő temérdek ezüstös karikától eltekintve, nem hordott ékszert.

A férfinak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, hogy az egyik, koncertjüket szervező nő hozzá beszél.

Rá nézett, és csak ennyit mondott:

- Szeva. Köszi. - A nyakában lévő fehér törülközőbe megtörölte az arcát, majd ivott a jobb kezében lévő, keserű sörből. Tudta, hogy már elég részeg, hisz koncert előtt, közben, és most még utána is ivott, de nem tudta megállni, hogy ne igyon. Főleg, hogy az előbb az egyik hangtechnikás csaj megjegyezte, hogy ő az alkohollal fogja megölni magát, és ha így folytatja, akkor nemsokára meg is fog halni. Mekkora baromság ez...

- Elég kimerítő lehet ezt csinálni - próbálkozott tovább a lány.

- Az - Bólintott a férfi. Jobban megnézte a lányt. Nem is lány volt már. Olyan huszonöt körüli lehet. És egészen akaratos. A férfi az évek alatt, amióta a zenekara híres lett, megtanulta, hogy a rajongóknak két csoportja van: a félénkek, akik csak távolról nézik őket, és a bátrabbak, akik mindent megtesznek azért, hogy közelebb kerüljenek hozzájuk. A lány egyértelműen az utóbbi csoportba tartozott.

- Mit akarsz? - Kérdezte a férfi kissé mogorván. Nem ezt a hangnemet szánta ennek a nőnek, de már fáradt volt, le akart zuhanyozni, és minél előbb meg akart szabadulni teleizzadt ruháitól hogy aztán, az egyik közeli bárban, négy zenésztársával, gondtalanul ihassanak egyet. És az alvás is már ráfért volna...

- Csak egy autogramot szeretnék - vette elő a táskájából a fekete alkoholos filcet, amit átadott a férfinak.

- Hová? - Kérdezte az rutinosan.

- Ide - bökött a nő a bal alkarjára.
A férfi megfogta a nő karját, és gyors mozdulatokkal egy W betűt rajzolt. Nem kerülte el a figyelmét a nő vékony karja és puha, meleg bőre. Mikor felnézett, meglepődött, milyen közel van a nő arca az övéhez.

- Épp most megyek a többiekkel egy kicsit inni. Eljössz velem?- Kérdezte a férfi.

Kezdte kissé szimpatikusnak találni a nőt. Elvégre volt elég bátorsága megkeresni őt. És ügyesen kihasználta az ismeretségeit, úgy, ahogy azt kell.

Visszaadta a tollat a nőnek, aki megköszönte az autogramot, az íróeszközt sietve a táskájába csúsztatta, mielőtt válaszolt.

Válaszolj már, ne csak itt húzd az időt! Nem harapok, legalábbis amíg odáig nem fajulnak a dolgok, hogy megkérj rá. - Gondolta a férfi türelmetlenül.

Gyűlölte, ha valakire vagy valamire akár csak egy percet is kellett várnia. Mi a francnak kell annyit várni az életben? Minek kell állandóan szórakozni?! Miért nem lehet egyszerűen, logikusan, és gyorsan megtenni, amit úgyis meg kell tenni?! A férfi már majdnem faképnél hagyta a nőt, mikor az szóra nyitotta a száját.

- Persze, elmegyek veled - bólintott rá a nő ajkán egy enyhe, szégyenlős mosollyal. A férfinak az elmegyek veled szókapcsolatról, nem a bulizás jutott eszébe, de még időben leállította magát.

Csak egy kis ivászat, semmi több, mondogatta magának.

- Oké. Öt perc, és jövök - fordított hátat a nőnek, aki meglepetten nézett rá.
Figyelmen kívül hagyta.

Szép nyugodtan hátrasétált ahhoz a részhez, ahol az imádott hangszereiket tartották.

Ha már megváratott, most egy kicsit ő is várhat, gondolta, miközben elkezdte a szokásos rituáléját, amit minden koncert előtt és után elvégzett: ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a gitárjaival.

Miután végzett, visszament a nőhöz, aki már várta.

- Mit csináltál? - Kérdezte a nő kissé követelőző hangnemben. A férfinak eszébe jutott, hogy nem válaszol, de aztán mégis megszólalt:

- Megnéztem, hogy jól rakták-e el a gitárjaimat.

- Ó. Értem. Mehetünk? - Hadarta a nő. Egyre energikusabbnak tűnt. Csak nem hiperaktív? - Merült fel a férfiban, de aztán rájött, hogy most már mindegy.

- Ja, gyere - fogta meg a nő csuklóját, és a kijárat felé vezette.

Mikor rájött, hogy ez igencsak furcsa lehet a lány számára, és talán kicsit erőszakosnak is hathat, kezét a nő háta közepére csúsztatta, és így mentek tovább.

Miközben a csarnokból kifelé ment a társaival és azok ideiglenes barátnőivel, és azzal a lánnyal, akinek a nevét sem tudta, halványan érzékelte, hogy valaki fényképez, és, hogy a banda többi tagja beszélget.

A jól kivilágított, forgalmas utcán mentek el egy kicsi kocsmához, ahhoz, amelyik a nagy, világos, és meglehetősen drága hotelhez - amiben megszálltak - , a legközelebb volt. Innen nem volt olyan nehéz valakit áttámogatni a szállodába, mert nem kellett olyan sokat menni. Biztos, ami biztos.

- Hogy hívnak? - Kérdezte a férfi. Tényleg kíváncsi volt. A nő egy laza kézmozdulattal belökte a kocsma ajtaját, és egyből a pulthoz ment. Nem vacakolt. Látszott rajta, hogy nem először jár ilyen helyen.

- Rauha vagyok – mondta csak úgy mellesleg. Rendelt magának egy sört, majd folytatta: - Rauha Puttansuu – nyújtotta felé a jobb kezét. – A koncertszervező cégnél vagyok, menedzser – mesélte .A vékony, szőke hajú pultosnő letette a pultra az italaikat, amiknek azonnal neki is estek.

- És, mit csinálsz szabad idődben? – Érdeklődött a férfi.

- Hasonlót, mint te – kortyolt a sörbe a nő, Rauha.

- Mit? – Kérdezte a férfi, mert nem volt már kedve találgatni. Csak aludni akart, hogy kipihenje magát, mert a szeme már majd’ leragadt.

- Gondolkodj, Alexi! – Kérte Rauha egy ördögi mosollyal az ajkán.

- Nem gondolkodok – vágta rá a férfi.

- Na jó, akkor elmondom – mondta Rauha kelletlenül.

- A szabad időmben én is zenélek.

- Tényleg? Mit? Énekelsz? – Kapta fle a fejét Alexi.

- Nem. Szintetizátorozok. Tényleg, majd szólj, ha kell valakinek egy szintetizátor, mert nekem van egy felesleges, amit el kaarok adni – magyarázta Rauha. Alexinek eszébe jutott. hogy neki éppen jól jönne egy billentyűs hangszer, hogy legyen egy sajátja, mert folyton Janne cuccát kéri el, aki így nem tud annyit gyakorolni.

- Nekem kéne egy – jelentette ki.

- Jó, akkor add meg a számodat, és majd felhívlak, ha lesz időm, és jöhetsz a szépségért – vette elő a telefonját, készen arra, hogy feljegyezze Alexi telefonszámát.

- Alexi, segítesz átvinni a piát arra az asztalra?-  Kérdezte Henkka, és az egyik, sarokban álló asztal felé intett, majd a pulthoz lépett, és felvett egy karton sört.

- Kecskére a káposztát? – Kérdezte Janne ajkán egy gonosz mosollyal.

- Nem rád bízta a szent piát, hanem rám – szállt le a székről Alexi, és néhány teli Jack Daniels-es üveggel a kezében, a sarok felé vette az irányt. Út közben lediktálta a telefonszámát Rauhának, aki mellette ment.


Ahogy Alexi végignézett zenésztársain, rájött, hogy Henkka és ő áll legközelebb a józansághoz. A basszusgitáros itta a legkevesebbet, ez látszott éber tekintetén.

Néhány, perceknek tűnő órával később, Janne felvetette, hogy játsszanak.

-. Tudjátok, arra gondoltam, mikor valakinek mondanak valamit, és ha nem csinálja meg, akkor az fizeti a következő kört – magyarázta a billentyűs. Jaska bólogatott.

- Igen. Kezdjük az ajtótól. Mivel Alexi ül a legközelebb a kijárathoz, ő kezdi – döntötte el a dobos. Az említett már előre tudta, hogy nem fog tetszeni neki a feladata.

- Alexi, szerezd meg annak a lánynak a nevét, címét, és telefonszámát – Mondta Roope, és a pult felé intett, ami mellett csak egy neonrózsaszín ruhás, szőke hajú nőszemély ült.

- Túl rózsaszín – vágta rá tiltakozásképpen.

- Én meg túl szomjas vagyok. – Vágta rá Janne.

- Jó, megyek már – állt fel. Tisztában volt azzal, hogy ha Janne szomjas, majdnem a fél fizetése elmenne erre az estére. Ezért játszott. Ha nem innának ennyit, nem lenne ekkora a tétje ennek a játéknak, senki sem játszana.

- Szia – ült oda a nőszemély mellé. Majdnem elájult, mikor az alig tizennyolcnak kinéző lány rá emelte fáradt tekintetét. Alexit egy Barbie babára emlékeztette. Egy olyan Barbie babára, amit valaki szájba vágott, és tiszta vér a szája.

- Szia – nézett rá Barbie undorral. – Mi kell?

- A neved, a lakcímed, és a telefonszámod – sorolta Alexi. – Fogadtam, és nem akarok veszteni – magyarázta, mire a lány elővett a táskájából egy papírfecnit és egy tollat, leírta a kért adatokat, majd a lapot odaadta Alexinek.

- Köszi szépen. Bocsi a zavarásért. Szia! – Köszönt el a lánytól, és visszament a bandához.

- Jó, ez szabályos – ismerte el Janne, miután megnézte a papírdarabot. – Most te jössz – nézett Rauhára, mire az fészkelődni kezdett. – Csókold meg Alexit – Kérte Janne, mire Rauha is, és Alexi is egy, „menj a francba” – arckifejezéssel nézett rá.

- Szomjas vagyok – nézett az ürülő üvegre Janne.

- Nézted, milyen drága itt minden pia?! – Kérdezte tőle Jaska, mintha csak most jutott volna eszébe.

- Ezért még megfizettek – ígérte Alexi, bár nem bánta a kérésüket. Egyáltalán nem volt ellenére, sőt…

Mielőtt bármit is szólhatott volna, Rauha odahajolt hozzá, egy pillanatra a szemébe nézett, majd puha ajkát az övére tapasztotta.

Csak pár másodpercig tartott az egész, de Alexi, akármennyire nem tetszett neki eleinte az ötlet, most arra vágyott, hogy a játékbírók, vagyis Janne és Roope, érvénytelennek nyilvánítsa Rauha akcióját, amit így meg kell ismételnie…

De nem így történt. A játék folytatódott tovább, Alexi pedig az asztalra támaszkodva nézte az embereket.

Már elmúlt hajnali egy, mikor Alexi úgy döntött, lepihen. Felállt az asztaltól, elköszönt a barátaitól, és kiment a kocsmából.

A szálloda ajtajában, mikor megállt, hogy a szeme kicsit hozzászokjon az előtérből áradó erős fényhez, valaki nekiment.

Hátra fordult, és a meglepetéstől egy pillanatra még megszólalni is elfelejtett. Rauha követte.

- Mi van? – Kérdezte tőle nem éppen kedvesen.

- Ezt az asztalon hagytad – nyújtotta neki oda a nő a telefonját.

- Ó – motyogta Alexi meglepetten, mikor a kezébe fogta kicsi, fekete készülékét. – Köszi. Feljössz? – Bukott ki belőle a kérdés, mielőtt még végiggondolhatta volna. Nem, mintha az agyát beködösítő alkohol hagyta volna gondolkodni.

Viszonylag hamar megtalálták Alexi szobáját, az egyik recepciós hathatós segítségével.

- Gyere – húzta be Rauhát.

- Még nem fejeztünk be valamit – jegyezte meg a nő. Látszott rajta, hogy eléggé spicces. Elvigyorodott, és megcsókolta Alexit. A férfi még véletlenül sem ellenkezett. Az elmúlt jónéhány évben, mióta híres lett, nem nagyon volt egyéjszakásnál hosszabb kapcsolata, amit teljességében élvezett volna. Voltak barátnői, és volt már felesége is, de a kötöttség nem volt neki való. Nem érezte benne magát jól, és így menekült az ilyenek elől.

Mire az agya egy pillanatra kitisztult, Már kevés ruha volt rajtuk. Túl kevés… Tudta, hogy ismét egy eseménydús éjszaka elébe néz, és, hogy az alvás még odébb van.


Másnap reggel arra ébredt, hogy szörnyen fáj a feje. A következő, amit érzékelt, az a halk neszezés volt. Mint mikor a ruha az ember bőréhez ér.

Kinyitotta a szemét, és a hang forrása felé nézett. Egy vörös hajú, huszonéves nőt pillantott meg. Némi gondolkodás után  eszébe jutott, hogy Rauha a neve. Bár azt, hogy mit csináltak az éjjel, nem tudta felidézni. Tudta, mit tettek, de azért mégis, jobb lett volna emlékezni is a dolgokra.

- Hová mész? – Kérdezte Alexi rekedt hangon. Rauha ránézett, zöld szemeiben meglepettség csillogott. Lerítt róla, hogy úgy akart meglépni, mintha mi sem történt volna…

- Haza kell mennem. Elmaradtam a melóval, így most sietnem kell – Kapta fel a pulóverét, szájon puszilta Alexit, megígérte neki, hogy majd még keresi, és már el is rohant.

Alexi lehunyta a szemét. Csodálatos volt az előző éjjel, ezt emlékek nélkül is tudta, de mégis utálta magát. Mint az összes hasonló este után. Gyűlölte, hogy csak így kihasználja a nőket, akikről semmit sem tud. Gyűlölte azokat az embereket, akik kihasználják a másikakat, és ő is egy lett közülük.

Ne nyavalyogj már mint egy tizenéves, inkább készülj az utazásra – biztatta magát. Felkelt, és nekilátott, hogy összekészülődjön az aznap esti, Turku-ban lévő koncertjükre, ahová még utazniuk is kell.



Mint akit megcsíptek, úgy riadt fel.

Pár pillanatig azt hitte, csak az agya játszott vele, ezért látta ezt az álmot, de aztán rájött, hogy ez a valóság. Hogy azt álmodta vissza, ahogy először és utoljára találkozott Rauhával.

Te is aztán vagy valami, évekig elfelejted, és csak most jut eszedbe, gondolta kissé utálatosan. Legszívesebben a falba verte volna a fejét. Hogy lehetett akkora hülye, hogy élete egy részét hagyta, hogy az alkoholmámor kitörölje a memóriájából?!

És miért nem kereste később Rauha?! Ez is egy jó kérdés, amit valószínűleg soha nem fog tudni megválaszolni.

Az érzései úgy kavarogtak, mintha lelkében tornádó tombolna. Már meg sem próbálta meghatározni, mit is érez, csak nézett ki a fejéből. Néhány érzelmet azért mégiscsak felismert: Szomorúságot, dühöt, és hiányérzetet. Szomorú volt, mert mindent és mindenkit elhanyagolt az utóbbi időben. És hiányoztak neki az emberek. Ilyet csak ritkán érzett, ezért ez meg is lepte. Hiányoztak neki a Bodom tagjai kikkel  szokásosnál jóval kevesebbet találkozott, és Esteri.

Esteri… Vajon ő hiányzik a kislánynak?!Vagy jól elvan a többiekkel, és őt szinte el is felejti?! Erre nagyon nagy az esély. Végül is, Roope van vele a legtöbbet, ő pedig, naponta csak pár órát látja, és akkor is a többiekkel beszélget el legjobban, nem a kislánnyal. Vele alig vált pár szót. Igazából meg is érdemli, hogy Esteri őt szeresse a legkevésbé.

Érzései örvényébe új dolgok vegyültek: harag, önutálat, és tenni akarás.

Ahelyett, hogy itt vagy, már rég rendbe szedhetted volna magad, futott át az agyán.

Egy nagy sóhaj kíséretében felállt, és a sörrel szinte majdnem tele lévő hűtőt figyelmen kívül hagyva,  fürdőszobába ment.

Alig fél óra alatt, lezuhanyozott, megborotválkozott, és átöltözött.

A tükörbe nézve rájött, hogy a ruhája nem a legjobb választás ara, hogy meglátogassa a lányát. A fekete nadrág az elmaradhatatlan oldallánccal még rendben van, de a fekete alapon fehér lefelé fordított keresztes póló nem éppen szerencsés választás, ha az ember olyan gyerek közelébe megy, amelyik minden egyszerűbb mintát lerajzol. Még a végén Esteri a Hello Kittyk mellé lefelé fordított kereszteket rajzolna. Nem, mintha Alexi ezt annyira bánta volna. De azzal azért tisztában volt, hogy Esterinek később még lehet baja az ilyen jelképek miatt. Bár kicsi erre az esély, azért jobb vigyázni az ilyenekkel, legalábbis Alexi így gondolta.

Sietve levette a keresztes pólót, és helyette egy Misfits logóval ékesített ruhadarabot vett fel.


Mint minden tisztességes dohányzó ember, a stressz, ami egyre jobban kezdett eluralkodni rajta, a cigaretta utáni vágyat hozta elő belőle, így rágyújtott. Enyhén elmosolyodott, mikor érezte, hogy a nikotinnal szennyezett levegő kitölti a tüdejét.

Bárki bármit mondhat a cigaretta káros hatásairól, ezt az érzést soha, semmi már nem tudja megközelíteni, állapította meg, majd eldobta a csikket, összeszedte az iratait és a kulcsait, és maga mögött hagyta a házat. Bezárta az ajtót, és az autójához ment.

Mikor beült a kék Pontiac-ba, úgy döntött, a következő perctől fogva, megpróbál egy jobb ember lenni. Egy olyan ember, kire később Esteri büszkén mondja azt, hogy az apja. Akinek semmi miatt nem kell szégyenkeznie.

Meglátjuk, hogy sikerül, gondolta, mikor életre keltette a motort. Ha nem sikerül, az sem baj, legközelebb majd sikerülni fog.

Bár félt attól, mi lesz, most már várta a jövőt. Kíváncsi volt, mi vár rá az útja végén, amikor minden kiderül. Többek között az is, hogy helyre tudja-e még hozni azt, amit elrontott, vagy sem. És neki most ez volt a legfontosabb kérdés.

5 megjegyzés:

  1. Szia, eddig ez a rész tetszett a legjobban. Lehet mert néha olyan érzelmeket váltott ki belőlem, mintha valóságban történne valahol ez az egész körülöttem. Örülök neki, hogy kiderült ez a pár kis emlék Rauháról, és hogy ennek hatására Alexi össze akarja kaparni magát. Esteri megérdemli!
    Azért miközben olvastam néha jól fejbevágtam volna Alexit, bár ez nem igazán róható fel, mivel kb ilyennek tudnám a valóságban is elképzelni :)
    Nagyon tetszett és várom a kövi részt!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett. :)
      Én sem tudnám Alexiről elképzelni, hogy valami nagyon menne neki a dolog. :) Főleg nem egyik napról a másikra.
      Sietek a következő résszel. :D
      Köszönöm véleményed! :)

      Beth

      Törlés
  2. Szia!
    Egyet értek, ez a rész a legjobb! Tetszik, ahogy becsempészted a régi emlékeket, ahogy bemutatod Rauhát, és ahogy Alexi érez iránta. Fantasztikus, ahogy ismerteted a férfi környezetét, az anyagi helyzetét és a látásmódját. Nem tudok mást mondani, csak hogy így tovább! Alig várom a folytatást!
    C.C.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett. :) Valójában ezzel a résszel nem voltam teljes mértékben megelégedve, ezért is meglepett mindkettőtök kommentje. :) Rendben, nemsokára hozom a következő fejezetet. :)
      Köszönöm véleményed! :)

      Beth

      Törlés
  3. Szia!
    Bocsáss meg, hogy csak most jutott rá időm, de most olvastam el. Nagyon tetszett, szeretem az írásaidat! ;) Ha tudsz, te is nézz be hozzám! Így tovább!
    Puszi,
    Cleo

    VálaszTörlés

Légy szíves, kulturáltan fogalmazd meg a véleményed. Az építő kritikát nagyon szépen megköszönöm. :)